Családi hátteremből adódóan a gyakorlati hívő , szolgáló élet volt túl hangsúlyos az életemben. Szüleim, testvéreim többsége szolgáló szívet kaptak, a szolgálat ajándékát főleg. Éltek is a fizikai szükségek betöltésének lehetőségeivel és ezek az alkalmak kitörölhetetlenül vésődtek a lelkembe követendő példaként. Fiatal leányként én is arra vágytam, hogy férjem majd az Urat szerető és szolgáló legyen. Isten meghallgatott! Másképp mint gondoltam. Isten szolgájával ajándékozott meg, egy lelkipásztorral. A jobbján helyesebben kezdtem megérteni: mi is a szolgálat? Isten úgy látta jónak, hogy az én sürgő-forgó Márta életem csendesebb mederbe terelje és főleg az "egy szükséges dolog"-gal való törődésre késztessen minden nap. Arra, hogy a lelki javakban részesíteni a ránk bízottakat is szolgálat, a szó legszorosabb értelmében. Az elmúlt egy évben nehéz időszakot éltem meg éppen túlpörgő, gyakorlati szolgáló alkatomnak is köszönhetően. Nem vettem figyelembe határaimat és megbetegedtem. Nem tudtam aludni, kiüresedett, kiégettnek, holt fáradtnak éreztem magam. Koncentrációs zavarokkal küszködve féltem..étvágytalanságomnak köszönhetően sokat fogytam. Beteges bűntudatomat segítették azon kevesek akik hajtogatták, megengedte az Isten, hogy elgondolkozz magadon...Igaz! Érzelmi kiszáradás vett uralmat rajtam, azt hittem minden ihletésem az írásra elvesztettem, beszédességem is magamba roskadássá vált. Szeretteim gondoskodására szorultam. Mivel ilyet nem éltek meg, nem igazán tudták, hogy is segítsenek. Minden áron fizikai pihenéstől várták a jobbulásom. Erősítő inekciókra jártam, gyógynövényes álmosító drága gyógyszereket kaptam..mind hiába. Nem értettem mi ez? Édesanyám kérésére férjem és nagy fiúnk hazavitt ez év tavaszán, hosszú kínlódás után. Húgom közbenjárására , intézkedéseinek köszönhetően eljutottam Buzle Péter hívő orvos testvérhez aki csendes, meghitt beszélgetésünket követően gyógyszeres kezelés szükségét állapította meg. A szülői házban töltöttem hosszú két hetet(nem éreztem otthon magam) . Haza vágytam, férjem jobbjára. Szüleim minden szükségessel elláttak, bátyám a gyors gyógyulás ígéretével biztatott az Igéből , sógornőm,( bátyám felesége) minden nap sétált velem, bevont a sütésbe..új receptet is kaptam tőle. Hihetetlen együttérzése és megértése, megnyitotta ajkam és feltört belőlem mindaz ami fájt, ami leblokkolt és rakódott egymásra szép lassan. Ami kiforgatott magamból, más Erzsikévé téve mint amivé Isten alkotott és formált. Felszínre tört mindaz amit elfojtottam magamban, amiről csak rózsaszínben akartam látni...Kislányuk minden nap mellém ült iskolából hazaérve és csicsergett nekem, mintha mi se történt volna velem. De jól esett. Gyógyultam és okultam, hogy ilyen esetben hogyan is kell, lehet viszonyulni helyesen? Bár fásultnak éreztem magam és üresnek lelkileg, nem hagytam ki a gyülekezeti alkalmakat. Bármennyire is szerettem volna, érzésvilágomra semmi se hatott az igékből, imákból.. Testvéreim őszinte érdeklődésére őszintén elmondtam, hogy vagyok. Mindenütt biztosítottak imáik és szeretetük felől. De igazából biztatni és segíteni az tudott csendes lélekkel, nem sok beszéddel és utólagos tanácsokkal..aki ezen átment. Aztán hazaérve Révész Árpád testvér evangélizált közöttünk és rövid beszélgetésünk folytán említette a segítő hivatással együtt járó önfeladást, segítő szindrómát. Feleségével együtt Igével, gyönyörű ígérettel és imával segítettek és jó tanáccsal is, hogy a jövőre nézve vegyem figyelembe korlátaimat és állítsam fel a szükséges határokat. Főleg az elmúlt fél évben döbbentem rá milyen nagyon szükségesek a lelki javak. Az Ige, az Istentől jövő üzenet, egyedüli helyes tükör, amibe érdemes belenézni naponta, hogy helyesen ismerjük és lássuk magunkat. Ami deformálásaimat reformálja. Az Ige amit szolgáin keresztül küldött, a lelki munkásokon keresztül! A lelki javakért olyan hálás vagyok, látogatásukkor reményt, békességet, szeretetet hoztak. Három hónapja lesz , hogy gyógyszeres kezelésemet megszakíthattam és lassan újra éledtem. Vissza kaptam életörömem, életcélom és újra végzem a rám bízott látogatásokat főleg és a háttér ima szolgálatot. Azóta sokan nyíltak meg felém, hasonló állapottal küszködve. Felmerült bennem a kérdés, miért titkoljuk, rejtegetjük gondjaink? betegségeink? állapotunk? Sajnálom, hogy a kiégésről, depresszióról lelki munkások között nem hallottam. Pedig milyen szükséges lenne megelőzésre. Most az imaóránk alatt mindazok eszembe jutottak akik első sorban a lelki javakban részesítettek az elmúlt egy évben. Isten áldja meg őket. Tartozom nekik az ige szerint, hogy anyagiakkal szolgáljak feléjük viszonzásul. Hálás vagyok mindazokért akik anyagi javakkal hálálták meg valamikori látogatásunkat, azt hogy a Tőle kapott lelki javakat megosztottuk. Örömmel és önként járultak hozzá többen is a gyógyulásom anyagi részéhez, ahhoz is, hogy gyógyulva végezhessük a ránk bízott szolgálatot, híveink pásztorlását, a nyáj Igével való táplálását. Vannak akik szemében ez nem szolgálat, csak duma, szöveg. A haldokló,a súlyos betegnek azonban nincs más ami lelkét megnyugtatja, építi romlandó teste ellenére mint az Ige, Ima és Szeretetközösség. Erről a tegnapi nap folyamán is meggyőződtem újra. Még a nem hívő hozzátartozókat is eltalálja az Ige és munkálja. A gyakorlati segítségnyújtás mellett milyen szükséges és fontos, lényeges a lelki segítségnyújtás is. És mi más tart meg minket mint az Isten Igéje, a napi üzenet Tőle? Ez az ige arra is késztetett, hogy nagyon hálás legyek teológusainkért, támogassam őket anyagiakban is. Hogy legyenek örömhírt terjesztők, vivők, Igével szolgálók , mert ez is szolgálat. Nem hivatal, hivatás! Imádkozom ma azért, hogy Krisztus testében különbözőségünk(anyagi helyzetünk, alkatunk és elhívásunk) egymásra utalttá, eggyé tegyen minket!
